Páratlan vadászó

Itt a kövi fejezet:P
Rem tetszik;)

Dayarana, a felderítőnk már nagyon régóta szolgálja a vámpír-vadászokat. Bár már 260 éves, még nem találta meg élete párját, sőt még a legjobb barátnőjét se. Az élete eddig csupa barangolás volt egyik kontinensről a másikra.
Daya az afrikai Egyiptomban látta meg a napvilágot az 1750-es évek elején. Apját hamar elvesztette, így édesanyjával és kilenc testvérével nevelkedett egy Nílus menti kis falucskában.
Tehetsége már kiskorában is megmutatkozott. Érezte és könnyen eltalált azokhoz, akik betegek volta, vagy egyéb problémával rendelkeztek.
Egy nap épp kavicsokat halászott a Nílus sekélyebb területén, amikor feltűnt két, robosztus alak. Szemük vörös volt, égő tűzre emlékeztető. Szájuk hátracsusszant éles fogaikról. Dayarana sosem látott még ilyet, de tudta semmi jót nem jelenthet.
Nem sokkal később a magasabb, derékig érő szőke hajú vámpír férfi elkapta és megharapta a kezét. Szerencsére az akkori Királynő épp arra járt, így sikerült megmenteni.
Az első tíz-húsz évben a palotában szolgált, mint a Királynő egyik testőre. Aztán tehetségének köszönhetően kiszabadult, és világot járt. Érezte, és jelentette mindig, hogy mikor, hol és ki fog átváltozni, így gyorsan a helyszínre tudtak szaladni az „átváltozás-segítő-sereg”.
A képessége miatt az egyik legfontosabb láncszem, ha sorsdöntő csatára kerül sor.
Hozzáfogható nincs, még hasonlítható sem. Az elmúlt éveket egyedül töltötte a különböző országok járásával.
A terembe belépve megpillantottuk, ahogy háttal nekünk, Lizzie fölé magasodva áll. Az ember messziről kiszúrja lila felszerelését, ébenfekete, egyenes haját, ami a vállait súrolja. Lépteinket hallva megpördült tengelye körül, ránk mosolygott, és ránk emelte padlizsán lila szemeit.
A mai napon ismét egy átváltozásról hozott hírt, ami hamarosan meg fog történni. Matt Prokop két nap múlva már közénk fog tartozni. Claudia nyílsebesen kilövellt a palotából, kézen ragadva Lizzie-t, és elszáguldottak, hogy a segítségére legyenek Matt-nek, Clau örök párjának.

Bébivámpír pusztítás

Itt is van a következő fejezet;)
Jó olvasást!

Már vagy két hónapja uralkodtam és próbáltam egyengetni a hatalmas vámpír-vadász csoportot kisebb-nagyobb sikerrel. Egyszer, amikor épp San Diego-ban jártunk meglátogattunk két, magányosan élő vámpír-vadászt. A nő már 250 éves, a férfi pedig még csak 148, mégis úgy néztek egymásra, hogy azt le nem lehet írni. Visszaérve megkérdeztem Lizzie-től, hogy hogy lehet valakit ennyire szeretni.
- A vámpír-vadászok bevésődnek egymásba. Ezt érzik, mielőtt átváltozik a bevésődés tárgya, vagy maga a bevésődő. A kapcsolatuk onnantól szétválaszthatatlan lesz, és ha megölik egyiküket általában hal vele a párja is- magyarázta Lizzie.
- Értem.
Egy másik alkalommal, amikor átruccantunk-pontosabban úsztunk- Hawaii-ra két barátnőbe botlottunk, két vámpír-vadász barátnőbe. Ezúttal meg sem várva, hogy hazaérjünk, Claudia beszélt nekem az örökké-való-barátságról.
- Minden vadásznak van legjobb barátja, ill. legjobb barátnője. Ezt szintén érezzük, mielőtt átváltozik. Az amulette pont az ellentéte a barátnőjének, például neked a Hold, akkor a legjobb barátnődnek a Nap lesz. Emlékszel, amikor Lizzie mesélte, hogy ha megölöd a bevésődés tárgyát, akkor meghal a bevésődő is?- kérdezte Clau.
- Igen, emlékszek- feleltem határozottan, hisz hogy is felejthetném el, amikor tökéletes memóriám van.
- Szóval - folytatta- akkor meghal a legjobb barátnő vagy barát is, és ugye akkor már jön az is, hogy annak a bevésődése. Magyarul, ha megölnek egyet, meghal négy.
- Ez elég bizarr-üzentem neki gondolatban, mert a sokktól még nem voltam képes megszólalni.
Szóval lassan megtudtam mindent magunkról, egyet épp tegnap.
Még hál’ istennek nem került sor harcra, mert a vámpírok mindig máshol próbáltak vadászni és mindig más állította meg őket. Ám tegnap hirtelen kaparó fájdalom égette a torkom, hiába ittam nem múlt el. Leszaladtam Claudiához, aki-mint mostanában mindig- Matt fényképét nézegette.
- Bocsi, hogy zavarlak-kezdtem bele, mire hirtelen letette a képet és megfordult, hogy ne a hátának beszéljek-, csak lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az?- kérdezte barátságosan.
- A torkom iszonyúan kapar. Nem tudod mért?- kérdeztem a torkomat fogva, hátha egy kicsit enyhül.
- De tudom. Lehet, hogy ez lesz a legbizarabb dolog, amit valaha hallottál- nézett rám jelentőségteljesen.
Bár egy kicsit féltem, mégis kihúztam magam, és megkérdeztem:
- Mi lenne az?
- Kéthavonta vámpírvért kell innunk- felelte egy kicsit idegesen, az arcomat fixírozva.
- Igazad volt ez tényleg elég bizarr- feleltem neki egy kis megrökönyödéssel az arcomon. – És én most honnan igyak?
- Tegnap voltam egy kicsit sétálni a magashegységi erdőkben és láttam, ahogy két új bébivámpír született. Oda elmehetünk, tiéd az egyik, enyém a másik- húzódott széles mosolyra a szája.
- Rendben-feleltem nyugodtan, bár egy kicsit ideges voltam.
Egy órával később átváltoztunk a fekete vámpír-vadász szerkónkba és készen álltunk, hogy igyak egy kis életet magamba.
Először most néztem magamon rendesen végig. A ruha, ami rajtam volt a térdemig ért, és mint minden mást ez is fekete volt. Lábamon egy 15 cm-es magas sarkú csizma díszelgett.
- Hogy képes ebben bárki is futni?- gondoltam, mire Clau felnevetett.
A kezemen a könyökhajlatomig fekete, bársonykesztyű kúszott fel.
Claudia egy fekete sortot, egy fekete toppot és egy fekete magas sarkú bokacsizmát viselt.
Tíz perc múlva már a hegyekbe futottunk, magas sarkaink ellenére iszonyúan gyorsan. Nem sokkal később megálltunk egy fa tövében.
- Most magadra hagylak és én is a zsákmányomra fogok koncentrálni- mondta nekem.
- Oké.
Két perc múlva már egy fa tetején guggoltam támadó pozícióba és végül lecsaptam egy kisfiú-vámpírra. A vére finom volt, bár sokkal jobban szerettem az emberi ételt.
Miután mindketten végeztünk elástuk őket a földbe. Visszafele gyorsabban haladtunk és csak gondolatban beszélgettünk.
Hazaérve fontos üzenetet kaptunk, ezért rohantunk a trónterembe. Meglepetésünkre Dayarana, a felderítőnk volt ott, hírt hozott, Claudia számára a legfontosabbat.

Első és második díj :D

Megkaptam első díjam Cintia&Rékuu-tól:D
Nagyon szépen köszönöm, ki is teszem ;)
És megkaptam második díjamat is Eveliintől!
Neki is nagyon szépen köszönöm (L)

És akiknek küldöm:
Kriszti.ke
Eveliin
Monshe
♥Jessica♥Cintia♥
Dorci (L)
Benina
Blanka, Tina
Jessica♥Citnia♥Rékuu♥

Mindjárt hozom a kövi fejezetet is;)

Ízelítő

Sziasztok!
Hoztam nektek egy kis ízelítőt a kövi fejezetből.
Remélem tetszeni fog;)

Szóval lassan megtudtam mindent magunkról, egyet épp tegnap.
Még hál’ istennek nem került sor harcra, mert a vámpírok mindig máshol próbáltak vadászni és mindig más állította meg őket. Ám tegnap hirtelen kaparó fájdalom égette a torkom, hiába ittam nem múlt el. Leszaladtam Claudiához, aki-mint mostanában mindig- Matt fényképét nézegette.
- Bocsi, hogy zavarlak-kezdtem bele, mire hirtelen letette a képet és megfordult, hogy ne a hátának beszéljek-, csak lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az?- kérdezte barátságosan.
- A torkom iszonyúan kapar. Nem tudod mért?- kérdeztem a torkomat fogva, hátha egy kicsit enyhül.
- De tudom. Lehet, hogy ez lesz a legbizarabb dolog, amit valaha hallottál- nézett rám jelentőségteljesen.
Bár egy kicsit féltem, mégis kihúztam magam, és megkérdeztem:
- Mi lenne az?

Hamarosan olvashatjátok az egészet :D

A Királynő

És itt is van a következő fejezet!
Jó olvasást! ;)
És bocsi h rövid lett :(

,, - Szerinted Ő az?- nézett rám lopva.
- Igen, biztos vagyok benne- válaszolta.
- Mi vagyok én?- kapkodtam a fejem egyikről a másikra.
- Te vagy a……..”
-…. a Királynőnk- felelte egyszerre Lizzie ás Claudia.
Úgy néztem rájuk, mint akik megbolondultak. Mi? Hogy én? Királynő? Ez kizárt dolog.
- Pedig igaz- felelte a nő.
Remek, megint nem sikerült gyorsan lerejtenem az elmémet- puffogtam magamban. Lizzie hangosan felnevetett, amitől egy kicsit én is felengedtem, de még mindig nem értettem, hogy miért vagyok én az állítólagos Királynő.
- Mióta léteznek vámpírok, léteznek vámpír-vadászok is- kezdte a nő, miközben felállt és egy képhez sétált, én is követtem.- Az első kolóniák még egymás ellen is fellázadtak, ezért szükség volt egy Királynőre. Rendet tartott és döntött a vadászok sorsáról, igaz, olykor meg is ölt vagy öletett egyet-egyet, mert valami olyat tettek, amit tilt a törvényünk. A Te családod a kezdetektől uralkodott-nézett rám most először, mióta felállt az asztaltól. És most te következel, hogy vezess minket- fejezte be a történet mesélését.
- Mi…hogy..én? Ne vicceljen- néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Igen te- felelte a hátunk mögött Claudia.
- Gondolom, nem sok mindent tehetek ellene.
- Igen, pontosan így van- vágott közbe Lizzie fülig érő vigyorral az arcán.
- Szóval - folytattam- ezért vonzott annyira a trón.
- Igen, most pedig te fogsz uralkodni- felelte Claudia.
- Te vagy a királynőnk- mondták újra egyszerre, most már fülig érő vigyorral.
Én vagyok a Királynő, én vagyok a Királynő, hmmm, ezt még szoknom kell-gondoltam.
- És itt is egy ügy- szakította meg gondolatomat Claudia.

Bocsánat!!!!!

Sajnálom, hogy mostanában nincs friss tőlem, de nem otthon vagyok és nem tudok felrakni újakat. Ne haragudjatok!!!
Valószínű hétfőn kaptok 2-t, de lehet h vhogy megoldom ;)
Addig is :
Sziasztok (L)

Sok(k) információ

Lizzie újból egy terembe vezetett, bár ez kisebb volt a másiknál. A közepén juharfa asztal tornyosult, körülötte tizenhét, magas támlájú szék. Egy könyvtárra emlékeztetett, a falak előtt mindenhol polcok álltak és úgy néztek ki, mint akik mindjárt összeszakadnak a könyvek súlyától. A függöny áttetsző színű volt, ami előtt bíborvörös éjszakai függöny csüngött. A szoba tele volt virágokkal, liliomokkal és fréziával. Nagyon ízléses volt, ezt meg kell jegyezni.
Leültettek az egyikre, ők pedig végig velem szemben.
- Nos, mit szeretnél először tudni?- kezdte Lizzie.
- Nem is tudom-töprengtem, hisz olyan sok kérdés volt a fejemben-, talán azt, hogy pontosan én most mi is vagyok?- néztem rájuk kérdő szemmel.
- Vámpír-vadász. Legfontosabb feladatod a vámpírok pusztítása és az emberek megvédése.
Nyeltem egy nagyot, mert nem tudtam, hogy hova tegyem ezt az információt.
Claudia bátorítóan rám mosolygott.
- Oké, ezt még fel kell dolgoznom-válaszoltam, amint végre megtaláltam a hangom.
- Ne félj, nekünk is időbe telt- mondta Claudia.
- A következő kérdésem az lenne, hogy mért nézek ki úgy ahogy ?
- Ha vámpírt ölsz, át kell változnod . Így erőd az erőd ezerszeresére duzzad, mint emberként, bár úgyis nagyon erős leszel, éppen ezért vigyáznod kell, nehogy valakinek akaratod ellenére is sérülést okozz. A sebességed is megnő, de ez is, úgy mint az erőd, emberként is nagyon nagy lesz- válaszolt Lizzie.
-Huhh, ez egyre durvább-gondoltam. Testemen végig futott a libabőr. Lizzie és Claudia próbálta elfojtani a mosolyát, nem sok sikerrel.
- Rendben, most szeretném tudni, hogy Lizzie és Claudia honnan tudja, hogy mire gondolok épp, és én mért hallottam Claudiát a fejemben?- néztem most a nőre, aki eddig csöndben ült.
- Nos, azért, mert a halljátok egymás gondolatait. Így a későbbiekben hatásosabban tudtuk kommunikálni.
- De én akkor mért csak egyszer hallottam Claudiát? Hisz biztos gondol valamire állandóan?- vágtam közbe.
- Le tudjátok egymás előtt zárni az elméteket, így tett Clau és Lizzie is, akkor egyszer viszont nem volt elég gyors, ezért hallhattad- fejezte be végül a nő.
Ahogy ezt elmondta Claudia felnyitotta előttem a gondolatait és láttam, ahogy sebesen száguldozik fejének egyik részéből a másikba egy apró gondolat, amit akkor még nem értettem, így nem is koncentráltam rá.
- És ez örökké fog tartani, mert olvastam könyvekben olyanokról, akik örökké élnek?
- Igen- felelte Lizzie, mintha csak azt állapítaná meg, hogy süt a Nap.
Elképedt arcomat látva gyorsan hozzátette:
- Persze nem áll most meg 14 éves korodban, hanem majd csak később kb. mikor 25 éves leszel.
- És valami szuper képességem nekem is van?- kérdeztem váratlanul.
- Hogy érted azt, hogy neked is?- csodálkozott Claudia.
- Hát úgy, hogy neked is van meg Lizzie-nek is- feleletem
- Ezt meg honnan tudod?- nézett rám kíváncsiskodó szemekkel Lizzie is.
- Nem tudom- ismertem be- csak úgy érzem- vontam vállat.
- Bámulatos- nézett a nő is elképedve.
Lesütöttem szemeimet, de még így is láttam, ahogy összenéznek.
- Igen, neked is van egy képességed- válaszolt végre a leendő osztályfőnököm.
- És mi az?
- Van egy burkod. Amivel meg tudod védeni magad, és azokat is, akiket akarsz. Ezt a burkot ellökheted magadtól, átadhatod másnak, de mindig téged fog illetni- fejezte be Claudia.
- Én majd segítenek neked- ragyogott fel újra Lizzie szeme.
- Köszönöm, amúgy érzem ezt a burkot, csak eddig nem akartam mondani-néztem újra le elhalkuló hangon a földre.
Igen, mióta felébredtem, azóta éreztem, ahogy valami folyamatosan mozgolódik bennem. Minden egyes veszélyforrásra való tekintve-bár nem volt ilyen, de mégis veszélynek éreztem valamit- ez a dolog erősebb lett, és éreztem, ahogy kiszakad a testemből és körbeveszi Claudiát is. Aztán mintha mi sem történt volna visszahúzódik.
- Aham- válaszolt elgondolkozva Lizzie.
Még sosem láttam ilyennek, bár nem sokat találkoztunk eddig.
- És a mi képességeinket pontosan érzed, azt hogy mi, vagy csak azt, hogy van?- kérdezte Claudia.
- Pontosan érzem. Te el tudod venni az emberek és vámpírok látását, de a miénket csak nagy erőfeszítés után vagy képes. Lizzie pedig megsüketíteni tud.
Ekkor néztem csak rájuk. Szemükbe ott volt a csodálkozást, aztán elmosolyodtak és én is.
Claudia hirtelen odafordult a csöndben ülő nőhöz és megkérdezte:
- Szerinted Ő az?- nézett rám lopva.
- Igen, biztos vagyok benne- válaszolta.
- Mi vagyok én?- kapkodtam a fejem egyikről a másikra.
- Te vagy a……..

Ismerkedés

Claudia örömömet látva halkan felkacagott. Pedig nem is láthatta igazából, hisz csak a belsőm ujjongott, a külsőm ugyanolyan maradt, mint eddig. Ugyanazt a lila sortot és a kis fehér toppomat viseltem, amiket az átváltozásom előtt. Igen, ez teljesen én voltam, csak volt egy bennem lapuló lény, aki néha-néha felszínre tört.
- Gyere, a többiek már tűkön ülnek, hogy végre láthassanak!- fogta meg a kezem és az ajtó felé vonszolt.
Amikor kinyitotta a nagy fa kaput- több volt, mint egy sima ajtó-, észrevettem, hogy az elénk táruló folyosó nem olyan, mint otthon. Hatalmas kőfalai a beszűrődő napfény miatt aranyként ragyogtak. A hosszú út, ami egy terembe vezetett, piros szőnyeggel volt leborítva, tisztára Hollywoodban éreztem magam. Egyetlenegy ablakot se láttam, ami fura volt, hisz valamitől csillognia kellett a falnak. Visszanéztem a szobába és rájöttem, hogy ott voltak ablakok, amiből a fény szűrődött. Kis tétovázás után ráléptem a végeláthatatlannak tűnő szőnyegre. Claudiával csendben, egyetlen szó nélkül mentünk végig a folyosón. Az ajtó előtt megtorpantam, és ráemeltem újra zölden csillogó szemem.
- Na, ne félj! Nem harapnak! Legalábbis téged nem- mondta.
Legalábbis engem nem?! Ez több okból volt furcsa. Az első, hogy akkor kiket harapnak? A második, ami számomra a legfurcsább volt, hogy bár nem mondta ki, én mégis hallottam.
Végül erőt vettem magamon és beléptem a terembe. Nem hittem a szememnek. Ez a terem is kőből volt, mint minden ebben a házban, vagy nem is tudom minek nevezzem.
- Annyira örülök, hogy végre csatlakoztál hozzánk!- Ölelt meg hirtelen Lizzie.
- Lizzie, ne ijeszd meg szegényt! Még csak most lépett be az örökké-lét kapuján- felelte a nő, aki a szobámban is ott volt.
- Hupssz, bocsi Beth!- nézett rám izgatott tekintettel.
- Semmi gond, ömmm…Lizzie!
Ekkor újra átölelt, és úgy örült nekem, mint a kisgyerek egy új játékszernek.
Claudia addig még Lizzie agyon ölelgetett, elfoglalta helyét a harmadik trónon. Akkor vettem csak észre, hogy ez a szoba leginkább egy középkori, királyi trón-teremhez hasonlított. Szemben velem három trón állt, előtte pedig öt kisebb ülő alkalmatosság. A márvány lépcsők által körülfogva nem sugárzott valami biztató dolgot, de én még se féltem, sőt első gondolatom az volt, hogy én bele akarok ülni a legmagasabb, középen álló trónba.
- Beth,Beth! Helló!- integetett nekem Lizzie, mikor észrevette, hogy elbambultam.
- Ó bocsánat- sütöttem le szemeim.
- Semmi gond! Most pedig beavatunk!-
Ő is kézen fogott és együtt mentünk egy másik terembe. Mögöttünk Claudia lépkedett.

Emberi lényből emberré

Bocsi, hogy rövid lett :(

,, Hirtelen egy kart éreztem a vállamon, és valami olyat tettem, amit máig szégyellek és nem értek.”
A testem őrült gyorsasággal pördűlt meg a tengelyem körül, a kezem akkora ütést mért az idegenre, hogy az elrepült a déli sarokba, összetörve egy komódot.
- Mi volt ez?- kérdeztem magamtól.
Kezemre, mint a legelképesztőbb fegyverre meredtem. Feleszmélésem után rögtön az idegenhez akartam rohanni, de megelőzött. Már ott állt előttem, és legnagyobb meglepetésemre mosolygott. Ő ember volt. Ő emberi volt. Ő nem más, mint Claudia volt. Az Ő szeme bizalommal teli volt, az enyém csodálkozással, aggódással.
- Végre emberi formában!- mosolya még szélesebb lett.
Nem tudom, hogy értette azt, hogy „emberi formában”.
- Ömmm…. köszönöm! Téged is jó újra látni- ez egész bénán hangzott, de jobbat nem tudtam kinyögni.
- Látom zavar, hogy én emberi külsőben állok előtted!-Ezt meg honnan tudta?!-
Segítek visszaváltozni. Először is koncentrálj, aztán tedd a kezed a nyakad alá a mellkasodon.
Úgy tettem, ahogy mondta, lehunytam a szemem, kezemet oda tettem, ahova az előbb említette. Pár pillant múlva éreztem, ahogy valami kiemelkedik a mellkasomból és erősen megmarkolom. –Mi a jó eget markolok?- Nem kellett hangosan kimondanom Claudia már válaszolt is rá:
- Az amulettedet!
Kinyitottam a szemem és tényleg egy kis holdacskát markoltam. Egy gyönyörű holdat, ami tisztán illett hozzám. Sikerült, átváltoztam, újra ember lettem!
Most már büszkén vállaltam az új létezésem-egy darabig-.

Változások

Sziasztok!
Itt a 2. fejezet is. Jó olvasást! ;)

Az egész testemet átjárta a tűz, majd a jég, majd megint a tűz. Végigszáguldott az ereimen, ki nem hagyva egyetlen egy test tájt se. A szívem őrülten dobogott, majd alig hallottam, aztán beállt egy ritmusra, de éreztem, hogy nem olyanra, mint az embereké.
Lassan pislogni kezdtem, bár nehezemre esett. Lélegezni próbáltam, de ekkor valami történt, a levegő semmit se jelentett számomra, nem hiányzott. Meglepetésként ért, gyorsan szívtam még egy kicsit, de megint az az eltaszító érzés, hogy minek kell ez a szervezetembe. Nem volt levegőre szükségem, ahhoz, hogy éljek, ez volt az első változás, amit megállapítottam magamon.
A következő váratlan fordulat a látásom volt. Nagy nehezen kinyitottam pilláimat, amit addig mintha ólomsúlyok borítottak volna. A látványtól lefagytam. A látásom élesebb lett, sokkal, sokkal élesebb lett. Láttam minden apró porszemet, ami a szobában keringett. Láttam, ahogy kint a falevelek ide-oda csapkodták magukat, de amint hosszan rájuk néztem abbahagyták, mintha csak arra vártak volna, hogy felébredjek.
A harmadik újdonság én magam voltam. Az északi falon egy hosszú tükör függött. Belenézve nem azt a lányt láttam, aki eddig voltam. Igazából nem is embert láttam, hanem egy lényt, aki hasonlított a normál néphez. Alakja megnyúlt és karcsú volt, szeme ónix fekete és az elképzelhető legvadabb tűz tombolt benne-legalábbis akkor még azt hittem, hogy az a legvadabb tűz-, ébenfekete haja háta közepét súrolta, érdekes keretet adva ezzel sápadt bőrének. Igen a bőröm, ami eddig mindig csoki barna volt, most a Hold legsápadtabb arcával nézett vissza rám a tükörből. Elmosolyodtam, bár semmi vicces nem történt, ekkor észrevettem a következő nem éppen rossz tulajdonságot, a fogaim vakítóan fehéren csillogtak. Végigmérve magamon a változásokat lényegében nem voltam csúnya, sőt kimondottan szépnek éreztem magam. Hirtelen egy kart éreztem a vállamon, és valami olyat tettem, amit máig szégyellek és nem értek.

Az örökké-lét kapuja

Az óra fülsüketítően vinnyogott a fülembe, jelezve, hogy ideje kikászálódni az ágyból és úgy tenni, mint aki egy picit is örül, hogy újra suliba kell mennie. Ez lesz az első napom az új iskolámban, ami vegyes érzelmekkel tölt el. Egyik felem telítve van izgalommal, a másik pedig fél, nem attól, hogy mi fog történni vele-jó egy kicsit attól is- hanem hogy mennyire sodorja veszélybe az új osztálytársakat és az egész iskolát. Tudtam, hogy az új suli a mai naptól kezdve nagy veszélynek van kitéve. Minden egy kora júliusi napon kezdődött.
Imádtam a nyarat. Az egész nem szólt másról csak pihenésről, bulizásról és pihenésről.
A Nap vakítóan sütött be az ablakon, egyenesen a szemembe. Nagy ásításokkal, hunyorogva felkeltem, a szemem az órára tapadt, próbáltam kifürkészni, hogy mennyi lehet az idő. Nem sok sikerrel.
Miután sikerült elbotorkálnom a fürdőig, onnan pedig a konyhába, csináltam magamnak egy pirítóst, amit amilyen gyorsan csak tudtam benyomtam. Az agyam nem bírta elviselni a korai ébresztőt- fél 11-így visszakecmeregtem az ágyba, bár nem aludtam csak TV-t néztem.
Nem sokkal dél előtt a hasam írtóra elkezdett fájni, és émelyegtem is. Egy-két órával később a szédülés is jelentkezett, meg az iszonyú végtag fájdalom. Nem bírtam megmozdulni, a testem semmire nem akart reagálni. Minden egyes levegővétel égette a torkom. Bármilyen mozdulat, olyan volt, mintha kitépték volna valamelyik karom vagy lábam. Az ágyhoz tapadtam, és görcsösen kapaszkodtam valamibe, már azt se tudom mibe.
Hirtelen a szüleim rontottak be a szobámba, pedig elvileg itthon se voltak. A szemükbe felismerés, büszkeség és nagy adag aggodalom tükröződött. Meg akartam kérdezni, hogy mi történik velem, de ahogy kinyitottam a szám a levegő sipítva igyekezett kifelé, én pedig, mint ahogy egy régi autó, lefulladtam. Visszadőltem az ágyra, és biztos voltam benne, hogy leginkább tényleg egy roncsra, egy autóroncsra hasonlítok. Ekkor az ablakon keresztül két fiatal lány és egy felnőtt nő repült be. Próbáltam fókuszálni, kik lehetnek azok, mert biztos voltam benne, hogy nem először látom őket. Az agyam fájdalomtól elzárt részén felvillant a kis lámpa. A lányok nem mások, mint Lizzie McCloed és Claudia Serro, a nő, akit szintén felismertem, leendő osztályfőnököm volt. Az elmém hirtelen ködös lett-még ködösebb, mint eddig volt-, majd kitisztult, túlságosan is tiszta lett, már zavaró. A testem felpattant az ágyból, pedig nem is irányítottam. Nem tudom mi mozgatott, de nem volt jó ötlet az biztos. A lábam megremegett, és egy észveszejtő roham tört rám. A gerincem hátra felé hajló C betűbe hajlott, a torkomból kifutott az összes levegő és hörögve vér csapott ki belőle, ami vagy fél méterre fellövellt. A testem iszonyú rángatózásba kezdett, mint aki belenyúlt a 220-ba. Csak egyetlen hangra tudtam összpontosítani, azt is nehezen, ez pedig a nőé volt, a fejemben nem találtam meg, hogy ki is ő.
- Elkezdődött, belépett az örökké-lét kapuján.

Előszó

Nem menekülhetsz előlük, mert gyorsabbak nálad. Nem győzheted le őket, mert erősebbek nálad. Az egyetlen teremtmények, akik legyőzhetnek egy vámpírt.
A Hold már rég az eget súrolta és mi Tacoma, egy elhagyott és félig lerombolt épületében vártuk, hogy ideérjenek. A vámpírok. Öten vannak, ezt előre tudtuk, hisz Naomi látta, hogy jönnek és azt is, hogy pontban éjfélkor érkeznek. Nagy hasznát vettük ilyen helyzetekben. Roy idegesen toporgott mellettünk, mivel még fiatal vámpír vadász volt így türelmetlenül várta az összecsapást.
- Mindjárt éjfél!- mondta pár perccel később Dina.
Nem szólaltunk meg, hisz tudtuk, hogy igazat mondd.
Egy lélegzetvételnyi idő után az öt vámpír belépett a raktárba. Szemük izzott és lángolt bennük a gyűlölet, a düh. Harcra készen az egyik oldalon mi, a tizenhat vámpír-vadász, a másik oldalon az öt, fiatal, ölni- minden-vágyam, vámpír.

Sziasztok!

Kárpáti Rebeka vagyok.
Sok osztálytársam ír már blogot, így én is elkezdtem egyet.
Rem tetszeni fog a történet.
Mindj hozom az előszót, később pedig az első fejezetet is. :D