Jó olvasást!
Már vagy két hónapja uralkodtam és próbáltam egyengetni a hatalmas vámpír-vadász csoportot kisebb-nagyobb sikerrel. Egyszer, amikor épp San Diego-ban jártunk meglátogattunk két, magányosan élő vámpír-vadászt. A nő már 250 éves, a férfi pedig még csak 148, mégis úgy néztek egymásra, hogy azt le nem lehet írni. Visszaérve megkérdeztem Lizzie-től, hogy hogy lehet valakit ennyire szeretni.
- A vámpír-vadászok bevésődnek egymásba. Ezt érzik, mielőtt átváltozik a bevésődés tárgya, vagy maga a bevésődő. A kapcsolatuk onnantól szétválaszthatatlan lesz, és ha megölik egyiküket általában hal vele a párja is- magyarázta Lizzie.
- Értem.
Egy másik alkalommal, amikor átruccantunk-pontosabban úsztunk- Hawaii-ra két barátnőbe botlottunk, két vámpír-vadász barátnőbe. Ezúttal meg sem várva, hogy hazaérjünk, Claudia beszélt nekem az örökké-való-barátságról.
- Minden vadásznak van legjobb barátja, ill. legjobb barátnője. Ezt szintén érezzük, mielőtt átváltozik. Az amulette pont az ellentéte a barátnőjének, például neked a Hold, akkor a legjobb barátnődnek a Nap lesz. Emlékszel, amikor Lizzie mesélte, hogy ha megölöd a bevésődés tárgyát, akkor meghal a bevésődő is?- kérdezte Clau.
- Igen, emlékszek- feleltem határozottan, hisz hogy is felejthetném el, amikor tökéletes memóriám van.
- Szóval - folytatta- akkor meghal a legjobb barátnő vagy barát is, és ugye akkor már jön az is, hogy annak a bevésődése. Magyarul, ha megölnek egyet, meghal négy.
- Ez elég bizarr-üzentem neki gondolatban, mert a sokktól még nem voltam képes megszólalni.
Szóval lassan megtudtam mindent magunkról, egyet épp tegnap.
Még hál’ istennek nem került sor harcra, mert a vámpírok mindig máshol próbáltak vadászni és mindig más állította meg őket. Ám tegnap hirtelen kaparó fájdalom égette a torkom, hiába ittam nem múlt el. Leszaladtam Claudiához, aki-mint mostanában mindig- Matt fényképét nézegette.
- Bocsi, hogy zavarlak-kezdtem bele, mire hirtelen letette a képet és megfordult, hogy ne a hátának beszéljek-, csak lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az?- kérdezte barátságosan.
- A torkom iszonyúan kapar. Nem tudod mért?- kérdeztem a torkomat fogva, hátha egy kicsit enyhül.
- De tudom. Lehet, hogy ez lesz a legbizarabb dolog, amit valaha hallottál- nézett rám jelentőségteljesen.
Bár egy kicsit féltem, mégis kihúztam magam, és megkérdeztem:
- Mi lenne az?
- Kéthavonta vámpírvért kell innunk- felelte egy kicsit idegesen, az arcomat fixírozva.
- Igazad volt ez tényleg elég bizarr- feleltem neki egy kis megrökönyödéssel az arcomon. – És én most honnan igyak?
- Tegnap voltam egy kicsit sétálni a magashegységi erdőkben és láttam, ahogy két új bébivámpír született. Oda elmehetünk, tiéd az egyik, enyém a másik- húzódott széles mosolyra a szája.
- Rendben-feleltem nyugodtan, bár egy kicsit ideges voltam.
Egy órával később átváltoztunk a fekete vámpír-vadász szerkónkba és készen álltunk, hogy igyak egy kis életet magamba.
Először most néztem magamon rendesen végig. A ruha, ami rajtam volt a térdemig ért, és mint minden mást ez is fekete volt. Lábamon egy 15 cm-es magas sarkú csizma díszelgett.
- Hogy képes ebben bárki is futni?- gondoltam, mire Clau felnevetett.
A kezemen a könyökhajlatomig fekete, bársonykesztyű kúszott fel.
Claudia egy fekete sortot, egy fekete toppot és egy fekete magas sarkú bokacsizmát viselt.
Tíz perc múlva már a hegyekbe futottunk, magas sarkaink ellenére iszonyúan gyorsan. Nem sokkal később megálltunk egy fa tövében.
- Most magadra hagylak és én is a zsákmányomra fogok koncentrálni- mondta nekem.
- Oké.
Két perc múlva már egy fa tetején guggoltam támadó pozícióba és végül lecsaptam egy kisfiú-vámpírra. A vére finom volt, bár sokkal jobban szerettem az emberi ételt.
Miután mindketten végeztünk elástuk őket a földbe. Visszafele gyorsabban haladtunk és csak gondolatban beszélgettünk.
Hazaérve fontos üzenetet kaptunk, ezért rohantunk a trónterembe. Meglepetésünkre Dayarana, a felderítőnk volt ott, hírt hozott, Claudia számára a legfontosabbat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése